Előkészületben az Almás könyv

A Főnix Könyvműhely az elmúlt napokban hivatalosan is bejelentette, hogy megjelenik az Alma és az elveszett álmok városa című regényke (cirka 300 ezer karakterre tervezzük). A Könyvhéten bemutatott Pokoli teremtmények, ördögi szerkezetek című antológiában található, Ha ütött az órád című novellám világát gondolná tovább, ezúttal a 3-4. osztályos korosztályt megszólítva. Ám titokban abban reménykedem, hogy sikerül megvalósítanom, hogy felnőttek számára is élvezetes, szórakoztató olvasmány legyen. Dianne Winn Jones, J. K. Rowling, Alan Alexander Milne, Pl. L. Travers... nekik sikerült. Úgyhogy felkötöttem a gatyót. :)

Alma és az elveszett álmok városa (részlet a 3. fejezetből)

„Az utolsó tanóra végét jelző csengő hosszan csörömpölt, hangját visszaverték az ablaktalan folyosók és az azokat borító rideg, hűvöskékszínű lambéria. Ahogy elhaltak a hazasiető gyerekek utolsó léptei, Alma kidugta fejét a folyosóra. Semmire nem vágyott kevésbé, mint összefutni az idegesítő Renével, aki ráhozta ezt az egész bajt. Remélte, észrevétlenül visszaosonhat a táskájáért az osztályba: úgy tűnt, szerencséje van, út közben senkivel nem találkozott.
Az ajtó kitárt szárnyain át beóvakodott a padig, ami alatt ott árválkodott a piros iskolatáska. Hátára kanyarította, és elindult a bejárat felé. Most már bátrabban lépdelt. Lehetett volna rosszabb is – gondolta feltámadó jókedvvel. A tudat, hogy mára megszabadult az iskolától, új erővel töltötte el.
Ahogy elhaladt az igazgatói iroda előtt, különös dologra figyelt fel. Odabenn Ms. Pee beszélt valakihez. Ebben még nem volt semmi különös, azonban az ajtó résén keresztül megütötte fülét az utazó óra kifejezés. Méghozzá nem Ms. Pee szájából. Valaki reszelős, erőlködéstől meg-megcsukló krákogással kísérte a szavakat. Akárhogy próbálta kilesni, hogy a koros titkárnő kivel beszélget, nem látta. Mintha mindenhonnan hallaná őt. De talán mégiscsak… mintha az ütött-kopott iratrendezőből…
– Az nem lehet… – suttogta a kislány, de mégis igaz volt: az iratrendező görgős ajtaja félig nyitva állt, és fehéres fény derengett belőle. A hang gazdája, amellyel Ms. Pee vitatkozott, kétség kívül a kicsiny bútordarabban lapult, és zseblámpával világíthatott kifelé, legalábbis Alma ennek tulajdonította a halvány fénysugarakat. Alma néhány perce akár fogadást is kötött volna rá, hogy egyetlen emberi lény sem képes olyan szűk helyre behajtogatni magát. Emberi lény biztosan nem…
– Nézze, Gabitzeek, ahogy mondta is, az óra megszerzése nagyon fontos feladat. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az Utazót is meg kell találni.
– Így van, Ms. Pee – recsegte az iratszekrény. – Ám ne feledje, hogy az óra másodlagos! Egy utazót kell találnunk, akinek a kezében egy átlagos óra is…
– Jól van már, jól – hurrogta le a hurkás-tokás nőszemély. – Arra feleljen, hol kell keresni? Itt, vagy odaát? Hány éves? Férfi vagy nő? Van-e valami, amiről megismerjük?
– Hm – gondolkodott el a szekrényben lapuló rejtélyes ismeretlen. Alma majd’ kibújt a bőréből a nagy hallgatózás közben. Úgy érezte, ha ezt sokáig folytatja, kinő a harmadik füle… – Az elmúlt sok-sok, megszámlálhatatlanul rengeteg év alatt nem született egyetlen utazó sem, így szinte semmit nem tudhatunk biztosan.
– Hát ez remek! – rikácsolta Ms. Pee. – De – emelte meg hangját a szekrény – egy portlandi vajákosnak a múlt héten látomása támadt. És ez messze több, mint amit bárki elmondhat magáról az elmúlt sok-sok, rengeteg év alatt, ami eltelt.
Ms. Pee a lábának nevezett sonkákon fel-alá járkált a szűk irodában, és megállás nélkül sóhajtozott. Tokája finoman rezdült, valahányszor sarkon perdült, hogy a másik sarokba masírozzon.
– Szóval egy flúgos kuruzsló rémálma az egyetlen kiindulási pont ahhoz, hogy megtaláljunk egy olyan embert, amilyen nem született már nagyon-nagyon régóta?
– Nem csak meg kell találni… el is kell fogni –morogtaa sötétben az ismeretlen, és mintha a derengő fény is felerősödött volna szavai nyomán. – Egy olyan embert keresünk, akinek különös érzéke van a mechanikus szerkezetekhez. Aki vonzódik a végtelen körforgáshoz. Akinek a kezében engedelmessé válnak a masinák… akihez beszélnek az órák.
Alma megtántorodott. A hallottak nyomán szinte azonnal felötlött benne az álmaiban (vagy látomásaiban) felbukkanó szőke fiú képe, aki a saját maga eszkábált szerkezeten állva rámosolygott. Akinek olyan természetesen engedelmeskedett a fogó és a csavarhúzó, mint egy festőnek az ecset meg a festék. Az eddig csupán álomképnek tartott alak hirtelen valóságosabbnak tűnt, mint bármi. És ez a fiú veszélyben volt. A saját fülével hallott minden szót. El akarják fogni. Szédülni kezdett – talán túlságosan sokáig hajolt előre, hogy minden szót halljon, és most a hirtelen mozdulattól, amellyel felegyenesedett, kiment a vér a fejéből. De az is lehet, a hallottak szédítették meg. Fogalma sem volt, mihez kezdjen, de azt tudta, szüksége van a friss levegőre, hogy megszabaduljon ennek a rettentően különös beszélgetésnek az emlékétől."